Két hónapja történt, és még most is elmosolyodom, ha eszembe jut. Pedig akkor, azon a péntek estén egyáltalán nem volt semmi vicces. A főnököm péntekenként mindig kitalálta, hogy még délután négykor átnézzük a heti jelentéseket, mintha azok a papírok hétvégére megváltoznának. Hazamentem, bevágtam az ajtót, ledobtam a kabátomat a székre, és leültem a konyhaasztalhoz egy üveg sörrel. A lakás üres volt, a szomszéd kutya megint ugatott, és a telefonomon csak a banki értesítés villogott, hogy megint kevesebb van a számlán, mint kéne. Ilyenkor az ember nem gondolkodik, csak keres valamit, ami eltereli a figyelmét. Én akkor találtam rá a grubershop.hu oldalára, teljesen véletlenül, egy fórumon valaki linkelte be, és én ráklikkeltem, mert a tévében épp semmi sem ment.
Először csak nézegettem. Görgettem a játékokat, a rulett meg a kártyák között, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon hány ember ül most otthon pont ugyanígy, mint én, aki inkább a képernyőt bámulja, mint a plafont. Aztán regisztráltam, mert úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Feltettem egy kisebb összeget, aztán leültem a blackjackhez. Nem vagyok valami nagy kártyás, de azok a szabályok valahogy megmaradtak a fejemben még a nagyapámtól, aki mindig azt mondta, hogy az ember ne hazudjon, de a kártya az más. Szóval ott ültem, kattintgattam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már két óra is elment. Nem nyertem nagyot, sőt, inkább vesztettem, de valahogy mégsem éreztem azt a szokásos dühöt, ami ilyenkor szokott jönni. Csak ültem, néztem a képernyőt, és a fejemben azon jártam, hogy milyen furcsa, hogy egy ilyen oldal ennyire el tudja terelni az ember gondolatait.
Aztán jött a szerda. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én a szerdákat mindig is utáltam. Félúton a hét eleje meg a vége között, se nem itt, se nem ott. Azon a szerdán ráadásul esett az eső, a busz késett, és a munkahelyen mindenki ideges volt, én meg csak bámultam ki az ablakon, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi értelme van az egésznek. Hazamentem, és mielőtt még bekapcsoltam volna a tévét, már ott voltam az oldalon. Ezúttal a nyerőgépeket próbáltam ki, azokat a pörgős, színes dolgokat, amiket amúgy sosem szoktam. Nem tudom, mi ütött belém. Talán a fáradtság, talán az, hogy annyira magányosnak éreztem magam abban a kis lakásban, hogy már a képernyő villogása is társaságnak tűnt. Pörgettem, pörgettem, és egyszer csak három egyforma szimbólum állt meg egymás mellett. Nem nagy összeg volt, de akkora örömet éreztem, mintha legalább a lottót nyertem volna meg. Felnevettem, egyedül, a konyhában, és aztán még egy kicsit játszottam, mert úgy éreztem, hogy végre valami jó is történik velem ezen a héten.
Az igazi fordulat viszont csak később jött. Egy szombat délután, amikor már megint azon gondolkodtam, hogy kellene valamit kezdeni magammal, bekapcsoltam a gépet, és épp egy olyan asztalnál kötöttem ki, ahol valaki a chatben elkezdett beszélgetni. Nem is igazi beszélgetés volt, csak pár szó, hogy milyen napja van, meg hogy ő is csak azért van itt, mert otthon túl csendes minden. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már fél órája arról beszélgetünk, hogy milyen gyerekkorunk volt, meg hogy milyen zenéket hallgatunk, amikor senki sem lát. Nem is emlékszem, hogy ki nyert azon a délutánon. Azt viszont tudom, hogy amikor végül kikapcsoltam, először éreztem hosszú idő után azt, hogy nem vagyok egyedül. Persze tudom, hogy ez csak egy oldal, meg hogy az ember ne építsen erre, de akkor, ott, pont ez kellett.
Azóta néha még benézek. Nem minden nap, és nem is nagy tétekkel, mert megtanultam, hogy az egész nem arról szól, hogy mennyit nyersz, hanem arról, hogy mennyit tudsz elengedni. Van, hogy csak pár percet pörgetek, aztán bezárom, és elmegyek sétálni. Van, hogy egy egész estét eltöltök vele, és másnap kicsit fáradt vagyok, de nem bánom. A barátaim néha kérdezik, hogy miért csinálom, hiszen tudják, hogy nem vagyok valami nagy szerencsejátékos. Ilyenkor csak annyit mondok, hogy néha az embernek kell egy hely, ahol nem kell magyarázkodni. És ez így van. Az a pár hónap alatt rájöttem, hogy nem a pénz miatt ülök le, hanem mert amikor a fejem tele van mindennel, amit nem tudok megoldani, akkor jó érzés egy olyan világban lenni, ahol a szabályok egyszerűek, és ahol a következő kattintás még bármit hozhat. Lehet, hogy ez nem a legjobb módja a menekülésnek, de nekem akkor, abban az időszakban pont ez kellett. Most már mosolyogva gondolok vissza arra a péntek estére, amikor csak a plafont bámultam. Mert azóta tudom, hogy néha a legjobb dolog, amit tehet az ember, hogy ad magának egy kis szünetet, még akkor is, ha az egy képernyő előtt történik.